”Sakurai Atsushi”, az ember.

Fordította:

Magyarra fordította: Noran

Milyen gyerekkorod volt?

Hát… az első dolog, ami eszembe jut, hogy erőszakos volt. Az apám miatt. Amióta csak emlékszem, erőszakos volt. Leginkább emiatt befelé forduló voltam, eléggé hallgatag és ténylegesen egy gyerek, aki a saját világába menekül.

Érzékeny gyerek voltál.

Igen, az voltam. De azt gondoltam, hogy nem kellett volna ilyennek lennem. Jó szerettem volna lenni és rendesen viselkedni, de gyerek voltam, nem voltam tökéletes. Az egyetlen, amit tehettem, hogy féltem. Komolyan. Az egészből a legjobban arra emlékszem, hogy még akkor is féltem tőle, mikor aludt. Mert… ha bármi zajt keltettem, amitől felébredne, nagyon mérges lett. Mindig lábujjhegyen járkáltam lent az előszobában. Megpróbáltam halkan behúzni az ajtókat, de a padlóhoz súrlódtak, és a végén felébresztették. Aztán olyasmiket mondott, hogy „Mit lopódzol itt, mint egy kísértet?” és aztán megint kezdődött a durvulás. Gyűlöltem ezt. Azt hiszem, a próbálkozásom, hogy láthatatlan legyek fiatal koromban volt a módja, hogy megpróbáljak túlélni. Ahogy visszaemlékszem erre, azt hiszem ez valószínűleg ösztönös volt. Eredetileg… az apám építőmunkásként dolgozott a közelben. Mindig is hajlamos volt az erőszakosságra. Mindenesetre, mikor részeg volt, teljesen esztelen lett és az anyám ellen fordult olyan módon, ami egyszerűen… elképzelhetetlen. Nem volt semmi alapja a cselekedeteinek. Olyan egyszerű dolgok, mint együtt enni… együtt ülni, mint egy család olyasmi volt, ami nem történt meg. Ehelyett az apám csak elhajította a rizses tálját. Csak azt akartam, hogy vége legyen. Mint a forgószél közepette, mikor az apám őrjöngött azt ismételgettem magamban „gyerünk legyen már vége, gyerünk legyen már vége”. Ez volt a világ, amiben gyerekként voltam. Egy világ, aminek az erőszak volt a magja, és én elrejtőztem benne… nos, ezek a dolgok befolyásolták a személyiségemet, de nem igazán szeretném azt mondani, hogy ez mind a családom hibája… fokozatosan, ahogy idősebb lettem, a félelmem az anyámért volt, nem akartam, hogy bántódása essen… ez az, amitől a legjobban féltem. Rendes emberré akartam válni érte, és úgy vélem ez is befolyást gyakorolt rám.

Um… Sakurai-san, az emberek, akik veled dolgoznak, mindig azt mondják, hogy milyen bámulatosan előzékeny és kedves vagy *mosolyog*.

*kacag*

Biztos vagyok benne, hogy amit mondtál az része ennek. Az ember nem akarja elszomorítani a szüleit, de ez sokkal jobban kihat. Hogy is fejezzem ki? Például, rendes emberré válni szintén hatással van arra, hogy hogyan viselkedsz, ha először találkozol valakivel. A legjobb oldaladat veszed elő, nem igaz?

Nem, vagyis igen, de már kicsi korom óta ilyen voltam és ezt tettem. Mint ahogy nem akarom megbántani az embereket. Persze ha megbántasz valakit az nem egy jó érzés. Szóval természetesen el akarom kerülni, hogy megsértsem mások érzéseit, vagyis úgy értem, mindig is ezt gondoltam.

De talán most, felnőtt fejjel már tudod, hogy hogyan alkalmazzad ezeket a leckéket. Folyamatosan felhalmoztál értékes leckéket, míg gyerek voltál és aztán… mikor idősebb lettél, végre képes voltál megérteni őket. Még mindig a szíveden viseled ezeket a leckéket, nem igaz?

Igen… Az a fajta vagyok, aki mindig emlékszik és megtartja azokat a leckéket, amiket tanult. Ez nem igazán olyasmi, amiért fellázadnál. Na, mindenesetre hol is voltam? Iskolai élet… a csoportos élet az iskolával kezdődik. Így vagy úgy, én sem voltam kivétel. Csak elszigetelődtem és egyedül voltam, de már hozzászoktam ehhez. Jó voltam abban, hogy egyedül legyek *mosolyog*. Az embereknek nem számított, hogy ott vagyok e vagy sem. A tanárom állandóan azt írta az ellenőrzőmbe, hogy nem vagyok együttműködő, mert nem vettem részt csoportfoglalkozásokban.

Az bizony elég nagy előrelépés, hogy frontember lettél a színpadon, nem így van? Komolyan, elég nagy átváltozás egyikből a másikba csöppenni, biztosan számos lépés és mozzanat vezetett el idáig. Hogyan történt ez?

…nagy változás volt. Kezdve… a középiskolától, rossz társaságba keveredtem és bűnözőként lettem megbélyegezve.

Csak nem ’Yankee (--- gyakorlatilag bűnözőt jelent, de inkább olyan kölyköket, akik csak inkább rossznak látszanak.)’-nak neveztek? *nevet*

Nem neveztek ’Yankee’-nak, inkább huligánnak *kuncog*… már nem mintha túl sok különbség lenne. Rossz dolgokat tettem, de sohasem tudtam véghez vinni őket. Ezután persze azt mondták…”Csak egy elkényeztetett kölyök vagy, semmire sem vagy jó! Lúzer!”. Látod, nem voltam jó a rosszaságban. Ami a barátokat illeti, nem igazán volt egy se a középiskolában. Az a pár, aki volt nem járt suliba. Azok a srácok… már rég bajban voltak a rendőrséggel, vagyis, ahogy én is akkoriban. Persze emiatt… szóval, azt hiszem, ez úgy hangzik, mint a megszokott régi történet, nem igaz. A fiú lezüllik, az anya tökre megy. Olyan tipikus. Anyám sírt. Sírt nem csak azért, ahogy otthon álltak a dolgok, miattam sírt. Amikor megláttam, tudtam, hogy nem lóghatok ezzel a bandával többé, elhatároztam, hogy nem teszek többé rosszat. De nem vágytam semmire, nem gondoltam komolyan semmit. Nem hittem magamban. Azt se tudtam, mit tegyek.

Egyáltalán nem volt semmi ötleted, hogy mit szeretnél csinálni a jövőben?

Ha bárki megkérdezte, hogy mi akarok lenni, ha felnövök, azt feleltem ’a salary man(2)’(--- nem igazán találtam meg a szó jelentését, de ha vki tudja légyszi írja meg! :p), mivel ez volt az egyetlen, amit tudtam. Gyerekként nem voltak nagy álmaim a jövővel kapcsolatban. Nem voltam rá büszke, de amikor mondtam úgy hangzott, mintha dicsekedtem volna a boldogtalanságommal. De komolyan, vágyódtam a salary man (????) egyszerű és hétköznapi életére. Amikor elmentünk egy salary man (????) házába barátokkal, irigykedtem. Tényleg. Mikor szünetünk volt, elhívhatták magukhoz a barátaikat, engem is meghívtak vacsorára és az apjuk fogadott. De utáltam a szombatokat. Mindenki más hazamehetett… én meg csak grimaszoltam és azt gondoltam, na megint itt vagyunk. Folyton kitartást kívántam és arra gondoltam, hogy egy nap, egy nap majd elszökhetek az egész elől. Szóval csak azt akartam, hogy múljanak el gyorsan a szombatok. Aztán fokozatosan… arra gondoltam, hogy el kéne kerülnöm a balhét a suliban. Amikor ismét bajba keveredtem… a bátyám dühös volt és azt mondta ”Seggfej! Elszomorítod anyát!”. Aztán a hajamnál fogva elrángatott a fodrászhoz. Így szólt a borbélynak ”Borotválja le a kölyök fejét”. Ezek után, annak ellenére, hogy a bátyám másik iskolába járt, *mosolyog* elvitt az enyémhez és azt mondta ”Eredj az iskolába”. Tehát mentem és bocsánatot kértem a tanáromtól. Ettől a ponttól, az egyetlen cél, amiért iskolába jártam az volt, hogy leérettségizzek.

Szóval csak azért, mert a bátyád így viselkedett megbízhatóvá váltál? Vagy volt más is emellett?

Ez… ismét az anyám miatt volt. Amikor alsó középiskolába jártam egy kis okostóni voltam és nem akartam meglátogatni a rokonokat anyával, mert akkor rendesnek kellett lennem és viselkednem *mosolyog*. Kínosnak éreztem. Szóval úgy viselkedtem, mint egy elkényeztetett kölyök és kijelentettem, hogy nem akarok menni. Ez tovább szította a viszályt a bátyám és köztem, nagy harcokba keveredtünk és ő mindig levert. Mióta… 14 vagy 15 lehettem miután a bátyám megnősült, majdnem 10 évig nem beszéltünk. Természetesen, ez mégegy komplexus volt a részemről, amivel meg kellett bírkóznom. Igazából, csak ismét elzárkóztam ezután és… duzzogtam. Nagyon durcás voltam, leginkább csak duzzogtam és duzzogtam *mosolyog*. Szóval emiatt, igazából, az egyetlen, akivel alkalomadtán beszéltem az anyám volt.

Figyelembe véve az apádat… ahogy felnőttél észre kellett venned, hogy a durvaság volt a jele az igazi gyengeségének, mint emberi lény. Miután valami összetört benned és elkezdhettél gyógyulni.

Igen. Persze, mikor rossz dolgokat tettem a felső középiskolában, megégetett a cigijével és addig vert, amíg az arcom fel nem dagadt, de még így is elmentem az iskolába… ha most visszagondolok, akartam valakit, aki szeret. Komolyan. Nem volt más, csak düh és erőszak körülöttem. Őrültség, de csak szeretetet akartam.Ez is szerepet játszott. Mert féltem az apám szörnyű erőszakosságától. De lassacskán… egyre többet láttam részegen és elterpeszkedve a padlón, hápogó hangokat kiadva. Mikor ezt láttam olyasmiket gondoltam, hogy, “Kíváncsi vagyok megütne e most…azért van ez mert feladta, mint szülő, vagy mint emberi lény?”. Még akkor is, mikor beutalták a kórházba azt kérte, hogy vigyünk neki italt. Szóval azt gondoltam, ah meg akarja ölni magát az alkohollal. Aztán egy nap túl sokat ivott, ősszeesett és… meghalt.

Hány éves voltál akkor?

18 voltam. Halálra itta magát, mert feladta. Az anyám zokogott. Azt hittem ilyen egy párnak lenni… de azon tűnődtem, hogy ez rossz. Nem tudtam hogyan lehetnék más… szóval a végén olyan lettem, mint ő. Mint az apám.

Ezt gondoltad?

Igen.

Hmm…ahogy hallgatom a történeted, már látom hogyan gondolhattál ilyeneket akkoriban.

*kuncog* Nem csak magányos voltam… hanem durcás és sértődékeny is.

Míg ez idegesíthetne néhány embert, mégis támogattak és elkényeztettek emiatt, nem igaz?

De igen. Nem fejeztem volna ki ilyen módon, de úgy tűnik. Abban az időben még el is határoztam, hogymegváltozom. Szorgalmasan jártam dolgozni és komolyan is vettem. Hihetetlenül boldog voltam. Amikor hazamentem a munkából, az anyám így szólt “Isten hozott itthon!” hangos élénk hangon, ő is nagyon boldog volt akkor. De persze ez az öröm nem folytatódhatott örökké.

Mikor kezdted azt gondolni, hogy olyan lettél, mint az apád?

Mikor felső középiskolába jártam, azt hiszem. Nem akartam semmit sem csinálni… Akkor már a bandában voltam, míg Gunma-ban dolgoztam néha elmentem Tokióba vagy a körülötte lévő vidéki részekhez. Úgy éreztem, akartam valaki jót, akihez ragaszkodhatok. De még csak nem is lelkesedtem ez iránt. Belenyugodtam, mert ha elmentem volna Tokióba, akkor az anyám szomorú lenne és egyedül maradna. Hm…vagyis ez csak a fele volt. Nem volt egy barátom se. Ez az új énem ugyanabban a körben forgott, mint a régi, még mindig rossz voltam mindenben. Még a munkába is egyedül vezettem a kocsimmal, mert ez így több szabad időt jelentett önmagamra és nem kellett más emerekkel foglalkoznom. Mivel nem akartam emberekkel találkozni, éjszakai műszakban dolgoztam. Egész éjjel dolgoztam és aztán elkerülhetetlenül, a kevés haverommal, aki volt, nem láttam hogyan vánszorog az idő… innentől kezdtem el inni.

Nem azért történt, mert nehezen tudtad megoldani a dolgokat? Amolyan védekezési mechanizmusnak tűnik…

Ez az amiért utáltam az ígéreteket. Kb. attól az időtől kezdve. Bármikor, ha kirándulásra kellett volna mennünk, már akkor teljesen feszült voltam, mielőtt még indultunk volna. Így, ha megszegte az ígéretét (---az apjára céloz), felkészültem rá.

Már az elején sejtetted, hogy meg fogja szegni.

Igen. Szóval mivel már kezdettől így gondoltam, azt mondogattam magamnak, hogy a végén jobb is ha soha nem csinálok semmit. Mindig így volt. Osztálykirándulásoknál vagy piknikeknél, győzködtem magam, hogy amúgy sincs soha semmi vicces benne. Olyasmiket mondtam, hogy “Úgyis unalmasak, minden fesztivál ugyanaz, csak azt akarom, hogy gyorsan múljon el”. Szóval amikor befejeztem a melót egyedül és hajnalra hazaértem, akkor szedtem elő a Shochu-t(3). Bevedeltem az egészet. Minden nap ittam, majd kihánytam, ittam, majd kihánytam…amíg ki nem fejlődött bennem egy nagyon erős tolerancia *mosolyog*.

És mostanra tapasztalt ivó lettél *mosolyog*. Lehetséges, hogy azért ittál… hogy elmenekülhess?

Azért ittam, hogy elmeneküljek, de ki nem?

Szóval nem azért volt, mert szeretted az ízét?

Egyáltalán nem.

Volt olyan pillanat, hogy pánikba estél, mikor rájöttél, hogy igen, nemcsak úgy viselkedsz, mint az apád, hanem ugyanúgy el is dobod magadtól az életed?

Igen, volt. Mikor az anyám részegen talált valamikor reggel, hasonlóan szétterülve, azt mondta “Teljesen olyan vagy, mint apád” és nagyon begurultam. Valami olyasmit mondtam “Ne merészelj hozzá hasonlítani!!”.

Jól beletalált.

Tudta mit mondjon *mosolyog*. Tényleg tudta…mm. Aztán, mert megbántott…mégha csak egy kicsit…eltaszítottam. Így aztán ismét csúnyán összezördültem a bátyámmal. “Mi az istent csinálsz! És még te mondod, hogy nem olyan vagy, mint ő!”. Ezt mondta nekem. És még egyszer visszahúzódtam a kagylómba. Azon tűnődtem, hogy tényleg olyanná váltam e, mint az apám. Elkényeztetett voltam. Egy elkényeztetett gyávaság. Tudtam, hogy meg kell változtatnom a helyzetemet és magamat. Hogy győzedelmesen térhessek vissza.

Ez az, ahol a zene bekapcsolódik a történetbe, ez így talán elég egyszerűnek tűnhet, de igazából a bandával benned bekövetkező változás nagyon nagy dolog volt.

Igen. Szintén az anyám volt az, aki megadta a lehetőséget, hogy folytathassam. Az apám meghalt… én meg otthon voltam és a helyében olyanná váltam, mint ő. Ha dolgozni mentem, ha nem. Mint néha, mikor csak úgy csináltam, mintha dolgozni mennék és a végén egy parkban alva kötöttem ki. Az anyám, ezt észrevéve azt mondta “Ha Tokióba akarsz menni, rendben”. Persze… akkoriban még nem láttam be, de most már tudom, ezekkel a szavakkal mutatta ki a szeretetét. De hát persze utána a bátyám azt mondta, hogy csak elkényeztet *mosolyog*.Tehát, mivel beleegyezett, Tokióba mentem és valahogy ott találtam magam egy lánnyal együtt élve a lakásában.

Azt hiszem ez elég hétköznapi helyzet *nevet*.

Igaz, tökéletes képnek tűnt *mosolyog*.

Akkoriban gondoltál arra, hogy a bandával fogod folytatni az életedet? Vagy úgy vetted, hogy ez is csak valami ideiglenes elfoglaltság?

Hát, részemről… sokkal inkább azért volt, mert meg akartam változni, minthogy azon tanakodtam volna, hogy hogyan fogom leélni az életemet. De még mindig csak sodródtam cél nélkül. Egyik helyről a másikra vándoroltam *mosolyog*. 3napnál tovább egy munkát se tudtam megtartani.

Tehát még mindig rossz helyzetben voltál.

Szörnyűben. Tényleg. Alig valami fizetéssel és kevés járadékkal… eléggé szoros volt. Az egészségemre is kihatott. Így hát a bátyám ismét begurult. Azt mondta, hogy lenne nekem, ha inkább abbahagynám, amit csinálok.

Ekkor már a Buck-Tick tagja voltál?

Um… a középiskola elején elmentem néhány haverral Imai házába, mivel akkoriban mindenki ott lógott. Körülbelül akkor a Boaewy, akik szintén Gunma-ból valók befutottak Tokióban, és mi mind erről beszéltünk. Néhányan pedzegették, hogy kéne alakítani egy együttest. Hát azt mondtam: “Oké, én is benne vagyok. Mivel mindig úgy tartottam, hagy a dob érdekes, én leszek a dobos.” Innentől kezdtem el játszani. Érettségi után, Imai és az előző énekes egy speciális művészeti iskolába mentek Tokióba, mialatt én egy autósboltban dolgoztam Gunma-ban. Hide és Yuuta egy évvel alattunk járt, úgyhogy ők csak a következő évben tudtak eljutni Tokióba… aztán végre mindenki itt volt. Ezalatt én Gunma-ban időztem, nyavajogva az anyámnak, amíg azt nem mondta, hogy mehetek. Ezután… igazán megkezdődött az együttesünk története. Attól a ponttól, hogy Tokióba mentem, minden áron a banda énekese akartam lenni, tehát azon törtem a fejem, hogy hogyan hozhatnám fel ezt. Az lett a vége, hogy felhívtak, hogy ők is le szeretnék cserélni az énekest! Mindenki beleegyezett. Tehát először telefonon beszéltük át a dolgot. Elég kegyetlennek tűnik, ahogy most visszagondolok *mosolyog*. Szóval miután visszatértünk egy próbáról Koenji-ből és elmentünk egy izakaya ( --- a kocsma japán megfelelője, ahol ital mellett ételt is felszolgálnak), felhoztam a témát. Elmondtam az előző énekesnek és az akkori barátnőmnek és… ezek után én lettem az énekes. Még most, ha belegondolok, azt hiszem miattam lépett ki.

De miért te voltál az, akinek el kellett mondania neki?

Hát én voltam a huligán, nem igaz *mosolyog*? Úgy hiszem azt gondolták, hogy én leszek a leghatásosabb.

*mosolyog* Oké, akkor tehát meséld el a részleteket, hogy miként váltál énekessé.

Szóval, amikor még amatőrök voltunk Gunma-ban… azt hiszem mondtam Imai-nak és Yuuta-nak, hogy egy másik banda énekese szeretnék lenni. Elhatároztam, hogy megteszem, de nem volt se önbizalmam, se tapasztalatom. De szerencsére még akkor is… sikerült erőteljes hatást gyakorolnom az emberekre, szóval annak ellenére, hogy rém ügyetlen  voltam, volt ami hajtson előre. A végén ez volt az, ami hatott. Abbahagytam a dobolást a Buck-Tick-nél és megkérdeztem, hogy csatlakozhatnék e Anii (---Yagami Toll :p) együtteséhez, mint énekes. Őrültség volt ilyet kérni, de igazán finom volt, mikor visszautasított.

Finom? Nekem inkább aljasnak tűnik *mosolyog*.

*kuncog* Annyit mondtam magamban: “Hát igen, ilyen az élet”, aztán eldöntöttem, hogy akkor a Buck-Tick énekese szeretnék lenni. Szóval elmondtam nekik. Muszáj volt. Csak esélyt akartam kapni, tudtam, hogy meg tudom csinálni. Amit szerettem volna, és amit akartam, hogy hátra hagyjam az előző énemet… Azt akartam… hogy megváltozzak. Ez volt a nagy fordulópont. Igazából, már megvolt bennem a vágy és a hajtóerő. De most lépni akartam, tenni érte valamit. Egészen odáig… sohasem éreztem a szabadságot, hogy megtehessem. De van ennek jó és rossz oldala is *mosolyog*. A rossz az, hogy tettem néhány megkérdőjelezhető dolgot.

Ezt már említetted egy kicsivel korábban is, de talán mivel gyerekkorodban lábujjhegyen kellett járnod, mikor végre lett egy kis szabadságod, olyan messzire mentél ettől, amennyire csak tudtál. A szövegek amiket írsz, és a dalok amiket énekelsz ezt mutatatják… de amint tudod, a siker nagy felelősséggel is jár. És minél nagyobb a siker, annál nagyobb a felelősség.

Mm. Az elején igazából nem gondoltam erre. Ezért is voltam felelőtlen. Már eleve részegen mentem fel a színpadra *mosolyog*. Mikor ezt tettem csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire szeretnék nagyobb koncerteken fellépni, továbblépni az amatőr színpadról, ez volt a célom kezdőként. Annyira izgatott voltam, hogy továbbléphessek. Ez rossz, de azt hiszem egyáltalán nem használtam a fejem. Így persze, mikor az elején vakmerő voltam csak azért volt, mert nem gondolkodtam.

Mikor kezdtek a dolgok relatíve egyenesbe jönni?

Ah… mikor leálltam idiótának lenni *mosolyog*?

Úgy érted *mosolyog*, mikor felhagytál a szemtelenséggel?

*kuncog*… azok jó idők voltak *mosolyog*.

Nem kell mindent elmesélned nekünk az utolsó albumotokig.

Nem lenne túl érdekes, nem igaz *mosolyog*? Rendben… um, szóval a debütálásunk után ismét úgy éreztem, mint akit áttaszítottak egy másik világba. Mintha sodródnék. “Kérem, tegye ezt, írja alá azt”. Ilyeneket mondtak és a reakcióm gyakorlatilag egy kábult “Buh.”volt. Szép lassan, ahogy rájöttem mit kell tennem, megértettem, hogy többé már nem térhetek vissza a korábbi idiótizmusomhoz. Valahogy meg kellett változnom. Tehát annak ellenére, hogy szerettem a hajamat felállítva viselni, nem azért akartam ezt tenni, mert kellett vagy ez volt a kötelességem. Egyszerűen csak azért csináltuk, mert tetszett, vicces volt, de az már, ha rá vagy kényszerítve, hogy csinálj valamit. Elgondolkodtam ezen és úgy határoztam, szeretnék természetesebb lenni. Körülbelül ekkor gondoltam arra, hogy talán nem kéne a hajamat felállítva hordanom többé… Úgy gondoltam, ha őszíntébben akarok énekelni, meg kell változtatnom a módját, ahogy előadom magam.